Akarná-e József Attila, hogy tüntetéssel, élőlánccal, vigilanciával, netán személyes porhüvelyünk odabilincselésével tiltakozzunk szobra eltávolítása ellen? Akarná-e, hogy a médiaalkalmat kihasználva megporosodott politikusok pozicionálják újra magukat a köztudatban, és hogy a jampi bulvársajtó ugráljon körülötte, leminősítve az ügy jelentőségét?
Azt hiszem: nem. Még az sem biztos, hogy akarta-e valaha is, hogy egyszer szobra legyen. Hiszen a szobor csak egy tárgy, még ha a tisztelet és emlékezés jele is. Lehet állítani bárkinek, állítottak is sokaknak, és le lehet dönteni vagy el lehet vitetni bárkiét. Nem számít.
Ő valószínűleg egyet akart: bennünk élni, amíg csak magyarok léteznek. Érteni "A Dunánál" üzeneteit, átérezni az "Óda" csipkeszerű érzelmi szépségeit, megfogadni az embernek megmaradás követelményét a "Levegőt!" olvastán. Nekünk ennyi elég.
Akit a dunaparti szobor zavar, az vessen magára és tekintsen le mélyen elfeketedett lelkébe, és rettenjen vissza a látványtól, ami ott fogadja. Ha neki nem illik bele az országcentrum összképébe ez a hagyaték, hát vigye el. Vitesse el, mint egy lefogott csövest, aki a kövön ücsörög szabálysértően. És legyen vele boldog. És legyen ez az ő legnagyobb boldogsága. Arra a pár percre, amíg neve a szemétre nem kerül.
De ne legyen ez "esemény". Ne legyen egy politikai szappanopera újabb epizódja. Csinálják. Csak tessék! Aztán lehet majd szégyenkezni. Ha meg nem, akkor már úgyis mindegy.
