Papirius

Akarná-e József Attila, hogy tüntetéssel, élőlánccal, vigilanciával, netán személyes porhüvelyünk odabilincselésével tiltakozzunk szobra eltávolítása ellen? Akarná-e, hogy a médiaalkalmat kihasználva megporosodott politikusok pozicionálják újra magukat a köztudatban, és hogy a jampi bulvársajtó ugráljon körülötte, leminősítve az ügy jelentőségét?

Azt hiszem: nem. Még az sem biztos, hogy akarta-e valaha is, hogy egyszer szobra legyen. Hiszen a szobor csak egy tárgy, még ha a tisztelet és emlékezés jele is. Lehet állítani bárkinek, állítottak is sokaknak, és le lehet dönteni vagy el lehet vitetni bárkiét. Nem számít.

Ő valószínűleg egyet akart: bennünk élni, amíg csak magyarok léteznek. Érteni  "A Dunánál" üzeneteit, átérezni az "Óda" csipkeszerű érzelmi szépségeit, megfogadni az embernek megmaradás követelményét a "Levegőt!" olvastán. Nekünk ennyi elég.

Akit a dunaparti szobor zavar, az vessen magára és tekintsen le mélyen elfeketedett lelkébe, és rettenjen vissza a látványtól, ami ott fogadja. Ha neki nem illik bele az országcentrum összképébe ez a hagyaték, hát vigye el. Vitesse el, mint egy lefogott csövest, aki a kövön ücsörög szabálysértően. És legyen vele boldog. És legyen ez az ő legnagyobb boldogsága. Arra a pár percre, amíg neve a szemétre nem kerül.

De ne legyen ez "esemény". Ne legyen egy politikai szappanopera újabb epizódja. Csinálják. Csak tessék! Aztán lehet majd szégyenkezni. Ha meg nem, akkor már úgyis mindegy.

Azt hinné az ember, hogy a kereszténység egy jól lezárt és nehezen felbontható eszmerendszer. Éppen ez adja erejét, titokzatosságát, tekintélyét és évszázadokat átívelő szilárd felépítményét. De mint oly sok hitben, ebben is csalódik az ember néha, hiszen a magyarországi kereszténydemokrácia egyes kreatív képviselői bátran nyúlnak az eszme alapjaihoz is akár, ha aznapi politikai érdekük úgy kívánja. Ehhez olykor nem átallanak (újmagyarul: átalanak) apokrif elméleteket alkotni, átlépve eszméik alaprendjét, mint valami pocsolyát.

Előbb -  hirtelen felpuhulva (vajon mitől is?) - rapid liberálissá vedlenek, és szót emelnek a vendéglői zárt helyen való dohányzás engedélyezése mellett, amitől a politikában kevésbé jártas embernek leesik az arca a helyéről és hosszasan keresgéli a fotel alatt. Amikor megtalálja és visszailleszti a helyére, máris kapja a következő sallert, midőn Harrach Péter, akinek szociális miniszter korában még arra is maradt ideje, hogy bokros teendői közepette Terry Black örökbefogadási ügyével személyesen foglalkozzék, nos Harrach fogja magát és kijelenti a Törvényhozás magas plénuma előtt, hogy a Lázár-ügyben nem a főhősnek, hanem tőle kellett volna bocsánatot kérni.

Ilyen hír hallatán a régi időkben az olvasó leeresztette az újságot és üveges tekintettel meredt a Junoszty-képernyőre rárohadt légytetemekre, és nem jut más az eszébe, mint hogy szólni kellene Ilonka néninek, hogy pucolja le végre. Ma ezt nem teheti, mert az ilyesfajta intellektuális merényletek interneten érik az embert, mintegy rávetik magukat a gyanútlanul böngésző áldozatra, akinek töredékmásodpercei maradnak annak megállapítására, hogy ez az ember hülye-e vagy csak nagyon az. Utóbbi ugyanis az enyhébb, felmentő változat.

Egy biztos: Biblia, az nem volt a kezében. Vagy legalábbis nem azzal a céllal, amire az készült. Mert ha csak felületesen is, netán puszta érdeklődésből (közben még dohányozhat is!) átfutotta volna az Újszövetség vonatkozó tételeit, Jézus életútjának teljességét, eszméinek elragadóan komplex rendszerét, a tanítványoknak bemutatott igéit, az Apostolok Cselekedeteit, vagy a mű random-generátorral kiválasztott bármely sorát, akkor felismerhette volna, hogy a szegénységben való lét és a gyarapodás elutasítása a kereszténység fundamentális alapeszméje.

Ebből eredően aki a szegény lét bármely formája ellen szót emel illetve a gyarapodást a szegénység fölé emeli erényként, az nem számít kereszténynek. Hiheti magát annak, sőt, akár még pártot is gründolhat rá, de nem lesz az.

Tovább haladva: az okfejtés hazug is. A képviselők nem szegények, bár rendes képviselői munkából nem is lehet meggazdagodni, de nem is arra való. A magyar Országgyűlés, ha nem is parádésan, de tisztességgel megfizeti a nép választotta delegáltakat (szerintem jóval többet is megérdemelnének, de ez más vita tárgya lehet). Egy-két bizottsági hellyel, pótlékokkal és miegyebekkel a hazai átlagjövedelem többszörösét meg lehet keresni a törvényhozásban. Lázár is eleve hazudik, amikor védekezését erre építi, de ez érthető, hiszen védi a bőrét és nem jutott hirtelen jobb az eszébe. (Azt mondta a mexikói gaucho is, amikor meztelen seggel beleült a kaktuszba: "Elsőre jó ötletnek tűnt...").

Lám, maga a Fidesz sem rohant teljes páncélzatban frakcióvezetője védelmére, inkább csak tessék-lássék, nem is annyira őt védve, mint a mundér becsületét. Jelen sorok írásáig elmaradt az ilyenkorra már esedékes Szíjjártó-explikáció, és valahogy nem érezni, hogy a vezető kormánypárt repesne az örömtől a történet hallatán.

Nem úgy Harrach, aki pünkt ezt a pillanatot érezte alkalmasnak, hogy síkra szálljon! 

Nem térnék most ki arra az idegtépő ostobaságra, hogy a szöveget megvágták, meghamisították és egyéb inkvizíciós rémségeknek vetették alá, hiszen ha Harrachot ez nem irritálta az őszödi beszéd kapcsán, akkor ne zavarja most sem. Nem firtatom azt sem, hogy vajon milyen logikai bakugrásokkal jut el oda, hogy a szélsőjobboldali kuruc.info által közzétett és a liberális Hírszerzőben felpumpált történetet a szocialisták nyakába varrja, és ehhez a szavak olyan elképesztő sorrendjét válogassa össze, mint hogy:

"az MSZP súlyos vereséget szenvedett tavaly, oka pedig, hogy nyilvánosságra került, részesei voltak, annak az iparszerű folyamatnak, ami az ország kirablását jelentette. Most mindenféle okokat keresnek, hogy lejárassák a Fidesz prominens képviselőit." Egészen csekély szellemi vértezettséggel is könnyen belátható, hogy az idézet a zagyvaság minősített esete, elemzésre alkalmatlan.

De ami lemoshatatlan: a szegénység kérdésének ilyetén pertraktálása, politikai célú kiforgatása és felhasználása. Ilyet keresztény ember, sőt, kereszténydemokrata politikus nem tehet. Ez nem csak illetlenség, de számára egyenesen tilos is.

És ha nekem nem hiszi el, legalább fogadja el vallásának legfőbb papjától, XVI. Benedektől: "Emeljétek a szegényeket az Egyház szívébe!" És ha neki sem hisz, akkor tudja meg Mátétól, hogy az Úr eljövetelére minden pillanatban készen kell állni. Ha pedig ez sem elég, úgy válassza pápává  Lázár Jánost, és akkor az összes fenti szöveg tárgytalannak tekintendő.

Joggal tartja a lázas felháborodottság felfokozott izgalmában a baloldalt, de tán a szociálisan érdeklődő jobboldalt is Lázár János fideszes frakcióvezető több év után napvilágra került álláspontja az emberi érték és a megszerzett jószág közti mély összefüggésekről, az emberi értékrend régen várt egzakt mérésének módszertanáról, valamint hogy az életben csakis kaparászással lehet előbbre araszolgatni.

Az MSZP rögvest megszimatolta az ügyben rejlő propagandaerőt, és - a lécet beláthatatlan magasságokba helyezve -  a frakcióvezető távozását követelte a közéletből. Sonderangebotként hozzácsapta még a miniszterelnököt és az álamfőt is, mert hiszen mit lehessen tudni, hátha olyan elementáris lesz a népharag a vásárhelyi szamaritánus lelepleződése folytán, hogy magával sodorja a teljes fideszes felépítményt. Vagy esetleg az erkölcsi hatás kiváltja az érintettek emocionális összeroppanását, ami haladéktalan lemondásra készteti őket. Egy próbát megér...

Maga a Fidesz és az érintett is megorrontotta, hogy a veszélycsírát idejében el kell tiporni, és a frakcióvezető üstöllést (egy amúgy teljesen szokatlan vasárnap délelőtti időpontban, farmer ingben és trikóban, akkor és úgy, amikor és ahogy csak váratlan hadüzeneteket vagy Cseh Laci lábtörését szokták bejelenteni), védekezésből tétova támadásba ment át. Ennek hatásfokát, hihetőségét, a "megvágott-manipulált-szövegkörnyezeti-összefüggéseiből-önkényesen-kiragadott" őstételre tákolt defenzió értékét mindenki maga bírálhatja el.

Nem is ez a lényeg itt.

Hanem hogy valami baj lehet a semmiből elénk termett magyar politikai elitnek a dolgozó népről alkotott posztmodern képével. (Sőt posztindusztrialista, hiszen ma Magyarországon fejlett iparban a dolgozók legfeljebb 5%-a tevékenykedik.) Tehát: mi jár ma egy felelős politikus, egy döntéshozó fejében, amikor azt a kifejezést hallja, hogy "a nép"? Vagy az "emberek". Vagy a "dolgozók"?

Milyen kép jelenik meg előtte, kit lát, az az alak hogy néz ki, hogyan él, miket mond, mit érez, mit szeretne, mi bántja, minek örül? Vannak-e még vágyai? Akar-e előbbre lépni, vagy belepunnyad a társadalmi pocsolyába? Mit érez akkor, amikor 40 keményen ledolgozott év után semmit nem tud az utódaira hagyni és emiatt a szégyen mardossa? Vagy amikor még abban sem lehet teljesen biztos, hogy nem utódaitól kell-e majd vénségére a továbbélés alapfeltételeit kikényszerítenie?

Kik és milyenek azok az emberek, akikre vonatkozóan adótörvényeket hoznak, döntenek áfáról, támogatásokról, juttatások létesítésről vagy megszüntetéséről, családi pótlékról, táppénzről, egyebekről? Lódenkabátban feszeng az a "társadalmi sziluett" a villamoson? Bevásárlókocsiba pakolgat a teszkóban? Sört vedel és meccset néz, a fotelban elnyúlva? Sorszámot tép rendelőkben, hivatalokban, bankokban? Mi jár eme társadalmi fantom fejében villanyoltás után, amikor a másnapra gondol?

Mi a vízió? Elegendő vízió-e népet látni azokban a csoportokban, akik zászlók és címerek alatt gyülekezve megtapsolják a szónokot, legyen az a miniszterelnök maga, vagy annak elődje?

Elitminőségi problémáink vannak, mégpedig súlyosak.

Amit és ahogy Lázár mondott, annak volt előképe a hazai politikában. Nem is egy. Például amilyen hangot Bokros megütött a tandíj ellen tüntető fiatalokkal. Volt sok hasonló még az évek során. De legélesebben talán korunk másik jelentős gondolkodójának, Kóka János miniszternek az esete villan be, aki nyilvánosan és nem összemegvágottan, szövegkörnyezetéből nem kiemelve adott hangot azon felismerésének, hogy a békákat sem kérdezik meg, mielőtt lecsapolják a mocsarat. Erre a mélyen megásott elvi alapra szilárdan ráhelyezte a lábát, és arról elrugaszkodva suhant a politikai magaslatok felé, a pumák kardalától kísérve.

És tudjátok mit? Igaza volt. Tényleg nem kérdezik meg őket. A béka kicsi, gyáva és gyönge, érdekérvényesítési képessége önmaga segge alatt van, még csak nem is szavaz. Béka békának amúgy is farkasa: biztos lesz majd kollaboráns béka, aki lecsitítja a többiek aggályoskodásait. Nem kell őket megkérdezni. Még csak szólni sem kell nekik, hanem oda lehet állni a nagy szippantókkal és bedarálni a az egész betoji brekegő brancsot.

Békának mocsárban kuss a neve!

Ez lett a tipikus elitmentalitás korunk Magyarországán. Lázár okfejtése tehát sem nem új, sem nem súlyosabb. Hanem ugyanaz. Nem rá kell haragudni, mert ő is csak terméke egy rendszernek, amely nem csak általánossá tette ezt a felfogást, de egyedül sikeressé is. Nincs ma a politikai felemelkedésnek más útja, mint ez. Nincs. Semmi. Mi mást látott és tanult volna Lázár elődje és mentora, Rapcsák polgármester roppant árnyékában, mint ezt? Mi mást tanult és sajátított volna el a kilencvenes évek zűrzavaros üzleti világában Kóka János, mint ezt? 

Várhatunk-e mást, mint ezt? Ki van itt meglepődve egyáltalán?

Papirius Cursor

Frei Tamás, a precizitásával és az egész bolygót átívelő látókörével kérkedő szemfényvesztő egyszer azt találta kérdezni Sass Sylviától élő adásban: "Mondja művésznő, maga tényleg négy oktánt tud kiénekelni...?"

Ebben a kérdésben benne volt az egész ember, aki nem félművelt, hanem egészen az, és kizárólag olyan információkat hajlandó felszedni amelyek segítik a karrierben. Kihajít minden egyebet, ami a pénztárgép kattogását megzavarná. Megtanulta használni az amerikai tévés kliséket, ezeket a sivár hazai médiapiacon borsos áron el is tudta adni, hiszen mindenkinek imponált, hogy a "mi gyerekünk" mászkál szerte a világban és jut be ide-oda, hogy aztán gondoktól barázdált homlokkal és mélyen töprengve elemezze nekünk az arábiai olajmilliárdosok éjszakai tevehajtó versenyének globális összefüggéseit.

Már a kilencvenes években sokmilliókért gyártott 25 perces műsorokat (mármint darabját annyiért), fejte a köztévét, az RTL-t, a tv2-t és bármilyen csatornát megfejt, aki csak szembe jött vele. Politikával, társadalommal, komoly ügyekkel lassan elfeledkezett foglalkozni, mert volt annyira rafkós, hogy megérezze: az ronthatja az üzletet. Önmagából kifordult bulvár-énje egyszer mégis nagy bajba sodorta, amikor valami szerencsétlen orosz hentessegédet vagy asztalosinast (mindegy) vett rá, hogy bérgyilkost alakítva kimondja a dermesztő mondatot, ami oly vérfagyasztó, hogy kimondani sem lehet, de pechére Juszt László egy nap alatt leleplezte a turpisságot, amin Frei persze vérig sértődött és perekkel fenyegetőzött.

Lehet, perekkel fog fenyegetőzni most is, amikor kiderült, hogy havi másfél milliókért építgette újra, mint "véleményvezér"  a Főkefe megkopott imázsát, és ehhez mindenféle weboldalakról összelopkodott marhaságokat nyomott le a megrendelő torkán, még arra sem véve a fáradságot, hogy legalább írjon egy fél oldal bölcsességet, már csak mint tényfeltáró és oknyomozó, ez a magyar gonzó, hiszen ennyi pénzért akár egy szippantókocsi vagy locsolóautó egy kalandos napját is tényfeltárhatta volna, lett volna az olyan izgalmas, mint a newyorki ékszerészek vérfagyasztó hétköznapjaiba történt leereszkedése, ahová csak a legelszántabb zsurnaliszták merészkednek, hogy halált megvetően megmutassanak a kamerának egy drága brillt.

Sokba kerül a napi lét a Cote D'Azur-on, nem kétséges. De mégis... ez a Főkefe-dolog... ez zsenáns. Snassz. Ez olyan igazán freies. És nem csak zsenáns, hanem korjellegű. Az ilyen alakok ráépülése a politikai pártokra, holdudvarokra vagy a holdudvarok kamarásaira érezteti azt a közvéleménnyel, hogy az újságírók korrupt és elhájasodott disznók, akik pártokra vagy pártok által felügyelt vállalatokra rátelepedve szívják a nép vérit, az igazságot pedig cserébe jól elhallgatják, hiszen mikor fog egy ilyen Frei egyetlen bíráló szót is leírni, teszem azt Gyurcsány Ferencről vagy Demszky Gáborról, miközben egy fővárosi cégtől húzza a nizzai apartman mosodaszámláját? 

És a végén még igazuk is lesz. Aztán  - kis részben, de részben mégis - az ilyen Freiek miatt kapunk a nyakunkba egy olyan médiatörvényt, hogy a fal adja a másikat, és az ilyen Freiek miatt gondolják igen sokan, hogy ez a törvény időszerű és nagyszerű.

Köszönjük Frei Tamás! Igazán sokat segítettél... magadon.