Frei Tamás, a precizitásával és az egész bolygót átívelő látókörével kérkedő szemfényvesztő egyszer azt találta kérdezni Sass Sylviától élő adásban: "Mondja művésznő, maga tényleg négy oktánt tud kiénekelni...?"
Ebben a kérdésben benne volt az egész ember, aki nem félművelt, hanem egészen az, és kizárólag olyan információkat hajlandó felszedni amelyek segítik a karrierben. Kihajít minden egyebet, ami a pénztárgép kattogását megzavarná. Megtanulta használni az amerikai tévés kliséket, ezeket a sivár hazai médiapiacon borsos áron el is tudta adni, hiszen mindenkinek imponált, hogy a "mi gyerekünk" mászkál szerte a világban és jut be ide-oda, hogy aztán gondoktól barázdált homlokkal és mélyen töprengve elemezze nekünk az arábiai olajmilliárdosok éjszakai tevehajtó versenyének globális összefüggéseit.
Már a kilencvenes években sokmilliókért gyártott 25 perces műsorokat (mármint darabját annyiért), fejte a köztévét, az RTL-t, a tv2-t és bármilyen csatornát megfejt, aki csak szembe jött vele. Politikával, társadalommal, komoly ügyekkel lassan elfeledkezett foglalkozni, mert volt annyira rafkós, hogy megérezze: az ronthatja az üzletet. Önmagából kifordult bulvár-énje egyszer mégis nagy bajba sodorta, amikor valami szerencsétlen orosz hentessegédet vagy asztalosinast (mindegy) vett rá, hogy bérgyilkost alakítva kimondja a dermesztő mondatot, ami oly vérfagyasztó, hogy kimondani sem lehet, de pechére Juszt László egy nap alatt leleplezte a turpisságot, amin Frei persze vérig sértődött és perekkel fenyegetőzött.
Lehet, perekkel fog fenyegetőzni most is, amikor kiderült, hogy havi másfél milliókért építgette újra, mint "véleményvezér" a Főkefe megkopott imázsát, és ehhez mindenféle weboldalakról összelopkodott marhaságokat nyomott le a megrendelő torkán, még arra sem véve a fáradságot, hogy legalább írjon egy fél oldal bölcsességet, már csak mint tényfeltáró és oknyomozó, ez a magyar gonzó, hiszen ennyi pénzért akár egy szippantókocsi vagy locsolóautó egy kalandos napját is tényfeltárhatta volna, lett volna az olyan izgalmas, mint a newyorki ékszerészek vérfagyasztó hétköznapjaiba történt leereszkedése, ahová csak a legelszántabb zsurnaliszták merészkednek, hogy halált megvetően megmutassanak a kamerának egy drága brillt.
Sokba kerül a napi lét a Cote D'Azur-on, nem kétséges. De mégis... ez a Főkefe-dolog... ez zsenáns. Snassz. Ez olyan igazán freies. És nem csak zsenáns, hanem korjellegű. Az ilyen alakok ráépülése a politikai pártokra, holdudvarokra vagy a holdudvarok kamarásaira érezteti azt a közvéleménnyel, hogy az újságírók korrupt és elhájasodott disznók, akik pártokra vagy pártok által felügyelt vállalatokra rátelepedve szívják a nép vérit, az igazságot pedig cserébe jól elhallgatják, hiszen mikor fog egy ilyen Frei egyetlen bíráló szót is leírni, teszem azt Gyurcsány Ferencről vagy Demszky Gáborról, miközben egy fővárosi cégtől húzza a nizzai apartman mosodaszámláját?
És a végén még igazuk is lesz. Aztán - kis részben, de részben mégis - az ilyen Freiek miatt kapunk a nyakunkba egy olyan médiatörvényt, hogy a fal adja a másikat, és az ilyen Freiek miatt gondolják igen sokan, hogy ez a törvény időszerű és nagyszerű.
Köszönjük Frei Tamás! Igazán sokat segítettél... magadon.
