Joggal tartja a lázas felháborodottság felfokozott izgalmában a baloldalt, de tán a szociálisan érdeklődő jobboldalt is Lázár János fideszes frakcióvezető több év után napvilágra került álláspontja az emberi érték és a megszerzett jószág közti mély összefüggésekről, az emberi értékrend régen várt egzakt mérésének módszertanáról, valamint hogy az életben csakis kaparászással lehet előbbre araszolgatni.
Az MSZP rögvest megszimatolta az ügyben rejlő propagandaerőt, és - a lécet beláthatatlan magasságokba helyezve - a frakcióvezető távozását követelte a közéletből. Sonderangebotként hozzácsapta még a miniszterelnököt és az álamfőt is, mert hiszen mit lehessen tudni, hátha olyan elementáris lesz a népharag a vásárhelyi szamaritánus lelepleződése folytán, hogy magával sodorja a teljes fideszes felépítményt. Vagy esetleg az erkölcsi hatás kiváltja az érintettek emocionális összeroppanását, ami haladéktalan lemondásra készteti őket. Egy próbát megér...
Maga a Fidesz és az érintett is megorrontotta, hogy a veszélycsírát idejében el kell tiporni, és a frakcióvezető üstöllést (egy amúgy teljesen szokatlan vasárnap délelőtti időpontban, farmer ingben és trikóban, akkor és úgy, amikor és ahogy csak váratlan hadüzeneteket vagy Cseh Laci lábtörését szokták bejelenteni), védekezésből tétova támadásba ment át. Ennek hatásfokát, hihetőségét, a "megvágott-manipulált-szövegkörnyezeti-összefüggéseiből-önkényesen-kiragadott" őstételre tákolt defenzió értékét mindenki maga bírálhatja el.
Nem is ez a lényeg itt.
Hanem hogy valami baj lehet a semmiből elénk termett magyar politikai elitnek a dolgozó népről alkotott posztmodern képével. (Sőt posztindusztrialista, hiszen ma Magyarországon fejlett iparban a dolgozók legfeljebb 5%-a tevékenykedik.) Tehát: mi jár ma egy felelős politikus, egy döntéshozó fejében, amikor azt a kifejezést hallja, hogy "a nép"? Vagy az "emberek". Vagy a "dolgozók"?
Milyen kép jelenik meg előtte, kit lát, az az alak hogy néz ki, hogyan él, miket mond, mit érez, mit szeretne, mi bántja, minek örül? Vannak-e még vágyai? Akar-e előbbre lépni, vagy belepunnyad a társadalmi pocsolyába? Mit érez akkor, amikor 40 keményen ledolgozott év után semmit nem tud az utódaira hagyni és emiatt a szégyen mardossa? Vagy amikor még abban sem lehet teljesen biztos, hogy nem utódaitól kell-e majd vénségére a továbbélés alapfeltételeit kikényszerítenie?
Kik és milyenek azok az emberek, akikre vonatkozóan adótörvényeket hoznak, döntenek áfáról, támogatásokról, juttatások létesítésről vagy megszüntetéséről, családi pótlékról, táppénzről, egyebekről? Lódenkabátban feszeng az a "társadalmi sziluett" a villamoson? Bevásárlókocsiba pakolgat a teszkóban? Sört vedel és meccset néz, a fotelban elnyúlva? Sorszámot tép rendelőkben, hivatalokban, bankokban? Mi jár eme társadalmi fantom fejében villanyoltás után, amikor a másnapra gondol?
Mi a vízió? Elegendő vízió-e népet látni azokban a csoportokban, akik zászlók és címerek alatt gyülekezve megtapsolják a szónokot, legyen az a miniszterelnök maga, vagy annak elődje?
Elitminőségi problémáink vannak, mégpedig súlyosak.
Amit és ahogy Lázár mondott, annak volt előképe a hazai politikában. Nem is egy. Például amilyen hangot Bokros megütött a tandíj ellen tüntető fiatalokkal. Volt sok hasonló még az évek során. De legélesebben talán korunk másik jelentős gondolkodójának, Kóka János miniszternek az esete villan be, aki nyilvánosan és nem összemegvágottan, szövegkörnyezetéből nem kiemelve adott hangot azon felismerésének, hogy a békákat sem kérdezik meg, mielőtt lecsapolják a mocsarat. Erre a mélyen megásott elvi alapra szilárdan ráhelyezte a lábát, és arról elrugaszkodva suhant a politikai magaslatok felé, a pumák kardalától kísérve.
És tudjátok mit? Igaza volt. Tényleg nem kérdezik meg őket. A béka kicsi, gyáva és gyönge, érdekérvényesítési képessége önmaga segge alatt van, még csak nem is szavaz. Béka békának amúgy is farkasa: biztos lesz majd kollaboráns béka, aki lecsitítja a többiek aggályoskodásait. Nem kell őket megkérdezni. Még csak szólni sem kell nekik, hanem oda lehet állni a nagy szippantókkal és bedarálni a az egész betoji brekegő brancsot.
Békának mocsárban kuss a neve!
Ez lett a tipikus elitmentalitás korunk Magyarországán. Lázár okfejtése tehát sem nem új, sem nem súlyosabb. Hanem ugyanaz. Nem rá kell haragudni, mert ő is csak terméke egy rendszernek, amely nem csak általánossá tette ezt a felfogást, de egyedül sikeressé is. Nincs ma a politikai felemelkedésnek más útja, mint ez. Nincs. Semmi. Mi mást látott és tanult volna Lázár elődje és mentora, Rapcsák polgármester roppant árnyékában, mint ezt? Mi mást tanult és sajátított volna el a kilencvenes évek zűrzavaros üzleti világában Kóka János, mint ezt?
Várhatunk-e mást, mint ezt? Ki van itt meglepődve egyáltalán?
Papirius Cursor
